1944 áprilisának második felében a magyar katonai rezsim újabb toborzást rendelt el a munkaszolgálatos egységekbe. Dávid április 16-án kapta meg a behívóját. Simon Levi átadott Dávidnak egy köteg hamis személyazonossági papírt, és közölte vele, hogy talált egy búvóhelyet Dávid szüleinek egy nyugat-magyarországi tanyán, a Duna túloldalán.
Dávid fogta a hamis papírokat, és elment a szülei házába, hogy megmentse őket a gettóba való deportálástól. Amikor Dávid megérkezett Nyíregyháza városába, felvette a sárga csillagot, mert a városban sokan tudták, hogy ki ő. A behívólevelet a zsebében hordta. Nyíregyházáról folytatta útját szülőfalujába, Vencsellőre, és eljutott szülei házába.
Dávid szülei egyenesen elutasították az egész tervét, hogy biztonságos helyre költözzenek, messze, Nyugat-Magyarországra. Gúnyosan megdorgálták, hogy „a lengyelek hülyeségekkel tömték tele a fejét”, és ragaszkodtak hozzá, hogy nem mennek sehová. Mélységesen csalódottan és teljes kétségbeesésben Dávid rájött, hogy ő, mint a fiuk, tehetetlen abban, hogy megmentse a szüleit a rájuk váró keserves sorstól. Teljesen elvetették a bujkálás gondolatát.
Ekkor Dávid elhatározta, hogy minden tudását latba veti: az elkövetkező napokban a közeli városban gettót alakítanak ki, és minden zsidót bezsúfolnak oda. A szülei ezt sem voltak hajlandók elhinni. Dávid összetört szívvel ismerte be a vereséget, és beletörődött a sorsába. Néhány napon belül a szülei a saját szemükkel győződhettek meg arról, hogy egyetlen fiuk igazat mondott, és csak a javukat akarta. Ez a gondolat még jobban fájt Dávid szívének.
Az események gyorsan kibontakoztak. Április 16-án Dávid édesapját, Grünwald Józsefet a falusi tanács épületébe idézték, és feleségével együtt felszólították, hogy hagyják el otthonukat. Amikor visszatért a házába, az ajtóban már puskákkal felfegyverzett fiatalemberek álltak. A csendőrök néhány perc múlva megjelentek, kifosztották a házaspár minden értékét, és Dávid szüleit a nyíregyházi gettóba vitték. Dávid látta a döbbent és elképedt szüleit, és megszakadt a szíve a gyásztól, hogy nem tudta megmenteni őket. Összeszedte az erejét, és elhatározta, hogy újra megpróbálja. Nem sokkal később meglátogatta őket a gettóban, egyszerű parasztruhát vitt magával. Könyörgött nekik, hogy vegyék fel a ruhát, és kövessék őt a gettóból. A szülei elutasították ezt a javaslatot, és őrültnek nevezték a fiukat.
Szülei e válasza jelezte Dávid számára a magyar zsidóságot sújtó tragédia mélységét, amely még a gondolatát sem volt hajlandó felfogni a rájuk leselkedő veszély nagyságának, még akkor sem, amikor a szakadék szélén álltak. Még egy olyan félelmetes helyen is, mint a gettó, nem voltak hajlandók belátni a valóságuk igazságát, mert arra tanították őket, hogy bízzanak a hatóságokban. Ahogyan Dávid szülei azt hitték, hogy a gettóban túlélhetnek, a zsidók szerte Magyarországon ugyanígy becsapták magukat. A gettóban a zsidók továbbra is azt hitték, hogy csupán ideiglenesen evakuálták őket a falujukból, és csak addig maradnak a gettókban, amíg a háború véget nem ér.
Miközben Dávid a szüleit próbálta meggyőzni, Budapestről egy fiatalember érkezett, aki szintén CIEM-tag volt, új, teljes, tökéletesen hamisított okmányokkal, megszökhessen onnan. Amikor Dávid édesanyja megtudta, hogy el akar szökni a gettóból, sírva fakadt, és könyörgött neki, hogy ne hagyja el őket. Dávid elégette a papírokat, amelyek megmenthették volna őt. Közben a gettóparancsnokok bejelentették, hogy mindenkinek, aki behívót kapott katonai munkaszolgálatos egységbe, el kell hagynia a gettót. Ennek a parancsnak eleget téve Dávid május 2-án elhagyta a gettót, és barátaival Kassára utazott. Ekkor látta utoljára szüleit, akiket a gettóból Auschwitzba szállítottak.
Ezt a történetet Grünwald Dávid jegyezte fel, és a debreceni zsidó gimnáziumban tanárának, Dr. Moshe Eliahu (László) Gondának mesélte el.
