Néhány nap múlva szerény ünnepségre kerül sor a Duna partján, Budapesten, Magyarország fővárosában.
A cionista ifjúsági mozgalmak tagjai egymás után helyeznek el egy-egy követ, és az egész halom egy emlékművet alkot majd azoknak a zsidó férfiaknak és nőknek az emlékére, akiket 1944 telén magyar verőlegények agyonlőttek és a Duna jeges vizébe dobtak.
Az én nevemben és az itt jelenlévő sok résztvevő nevében szeretnék még egy követ elhelyezni ezen az emlékművön, azoknak a meg nem nevezett zsidóknak az emlékére, akik csak napokkal az ostromlott Budapestről való német kivonulás előtt vesztették életüket.
Éppen azokban a napokban, a felszabadulás előestéjén a Hasomer Hacair több tagja hősként halt meg. Csak néhányat említek. Miki Langer, a csodálatos fiatalember, akit földalatti tevékenysége miatt addig kínoztak, amíg a lelke el nem távozott; Mark Gott, akit egy akció során elfogtak, és nem tért vissza; Simha Hunwald, akit lelőttek, miközben egy fiatal zsidó fiút próbált megmenteni a nyilas fasiszta párt átkozott magyarországi csapataitól; és Dr. Komoly Ottó, a magyarországi Cionista Szövetség elnöke, egy kiváló ember, akit mindenki szeretett, és aki nyomtalanul tűnt el.
Bocsánatot és együttérzést kérek minden harcostól, a magyarországi haluci ifjúsági mozgalmak többi operatív tagjától, akik harcban haltak meg, elpusztultak vagy koncentrációs táborokba deportálták őket, amiért nem tudom mindannyiuk nevét megemlíteni.
Ők a földalatti mentő- és ellenállási mozgalmak tagjai voltak, és örökre a szívünkbe vésődtek.
1944 tavaszán több mint négyszázezer zsidót deportáltak Magyarországról egy nyolchetes villámgyors akció keretében.
Látlak benneteket lelki szemeim előtt – a vallásosokat, a hászidokat, a neológokat, az ortodoxokat, az asszimiláltakat, a cionistákat, a kézműveseket, a művelteket, az orvosokat, a professzorokat, a tudósokat, a művészeket, a színészeket, a sportolókat és még sokakat. A jámbor nők, a csodálatos fiatal lányok, az anyák, a nagymamák, a nagypapák és különösen a gyerekek. Azok a tágra nyílt szemű gyerekek, akik nem értették, mit és miért.
Senki sem volt elég erős ahhoz, hogy megmentse őket. De mindegyiküknek van neve.
A németek, a magyarok „nemes” segítségével, elszántak voltak, hogy eltöröljék a zsidó népet a föld színéről. Ezúttal az ellenség nem azért jött, hogy elpusztítsa hitünket, vallásunkat, hagyományainkat. Az ellenség nem azért jött, hogy elrabolja gyermekeinket és kereszténynek nevelje őket. Ezúttal azért jöttek, hogy megsemmisítsenek minket, hogy eltüntessenek a föld színéről. Mindannyiunkat.
A fasiszta gyilkosok lemészárolták más nemzetek tagjait is. Nem csak zsidókat. Tízezreket szállítottak marhavagonokban, és koncentrációs táborokban tartották őket. Talán több millió embert más nemzetekből. Láttam fényképeket foglyok ezreiről, erős fiatal férfiakról, akik családjuk nélkül, tehetetlenül meneteltek keserű sorsuk felé. Nem tiltakoztak, nem lázadtak, és senki sem jött, hogy megmentse őket.
Csak egy maroknyi cionista és a cionista ifjúsági mozgalmi tag volt elég elszánt ahhoz, hogy magasra emelje az ellenállás és a lázadás zászlaját, hogy meghiúsítsák az ellenség gonosz tervét. Ez történt az összes megszállt országban, mindez a kor és a hely adottságainak megfelelően.
Így történt a varsói gettófelkelés, amelyet Mordechaj Anielewicz vezetett, akiről ez a kibuc a nevét kapta. Lengyelország és Litvánia számos gettójában voltak hasonló felkelések, és a partizánok csatlakoztak a szlovákiai felkeléshez, valamint a megszállt Európa legtöbb országában a mentőmozgalmakhoz.
Senkinek sem volt ereje tétlenül nézni. Egész Európát, hatalmas hadseregeivel és erőforrásaival, országról országra meghódították.
Úgy döntöttünk, hogy cselekszünk. Hogy bármit megteszünk, hogy megállítsuk, ami történik.
Tudtuk, hogy a zsidó nép nem létezhet zsidók nélkül! Meg kellett mentenünk minden egyes zsidó lelket, ki kellett szabadítanunk minden zsidót a gonosz fenevad karmai közül. Mindenáron és minden lehetséges módon. Egyszerű szavakkal: ez nem a Kidus Hasem (Isten nevének megszentelése) ideje, hanem a Kidus Ha’haim (az élet megszentelése) ideje.
A héten olvastam egy cikket, amelyet egy hadseregtábornok és kiváló védelmi miniszter írt. Az egyik kijelentése csodálattal töltött el: „A cionizmus elsősorban azért jött a világra, hogy visszahozzon minket Jeruzsálembe, Hebronba, Silóba, Beit Elbe, Sekembe és Betlehembe. Csak akkor lehetünk szabad zsidó nemzet, ha visszatérünk ezekre a helyekre”. Az idézet vége.
Nem szégyellem nyilvánosan bevallani, hogy azokban a szörnyű időkben a cionisták nem vágytak e szent helyek egyikére sem. Egyetlen célt tartottak szem előtt – a zsidók megmentését. Tudták, ahogy mi is tudjuk ma, hogy zsidók nélkül nincs zsidó nemzet – hogy a népünk elleni ördögi összeesküvés célja az volt, hogy egyetlen zsidót se hagyjanak életben, egyetlen túlélőt vagy a zsidó nép egyetlen morzsáját se.
Ezért mondjuk: a mi válaszunk Eichmannra és gonosz kollaboránsaira nem helyek, szimbólumok, zsinagógák vagy temetők. Nem akarjuk levezetni haragunkat, bosszúnkat vagy végtelen gyűlöletünket. Az egyetlen válaszunk – az élő zsidók, akik nemzetként a túlélés reményét jelentik számunkra.
A németek és a magyarok által ellenünk mozgósított katonai és szervezeti erővel szemben kiszolgáltatottan és gyengén álltunk. Minden belső segítség nélkül és nagyon kevés külső segítséggel; hatékony fegyverek, tankok, ágyúk, sőt kommunikációs eszközök nélkül. A mi fegyverünk az elszántságunk, a belátásunk, az erkölcsi fölényünk, a találékonyságunk, és talán leginkább a cionista nevelés volt, amit kaptunk, mindenki a saját mozgalmán belül.
Amikor a hatóságok a sárga jelvény viselésére kényszerítettek bennünket – visszautasítottuk, mint ahogyan megtagadtunk minden, az ellenség által adott parancsot vagy utasítást is. Mégsem maradtunk a táboron kívül, hanem a tábor elé szíjaztuk magunkat.
Küldötteink felkeresték a gettókba és a vidéki városokba zsúfolt zsidókat, hogy figyelmeztessék azokat, akik meghallgatták őket. Nagyon jól tudtuk, hogy a zsidó közösségek erős családi kötelékekre épülnek. A szülők és gyermekeik közötti szeretet, az apák és fiaik közötti kötelék, a családi egység ereje egyértelműen megkönnyítette az ellenség dolgát. Amikor könyörögtünk a szülőknek, hogy bízzák ránk gyermekeiket, hogy megmentsük az életüket, tudtuk, hogy ez nem könnyű. De amikor egy fiúnak vagy lánynak, hogy megmentse a saját életét, el kellett hagynia a szüleit, a testvéreit, – az hétszer nehezebb volt.
A gyors szervezés, közvetlenül a megszállás kezdetekor – a számos ifjúsági szervezet több ezer operatív tagjának azonnali földalatti alámerülése, a mentőkör bővítése a megmentettekből megmentőkké válása által, eredményt hozott.
Ezreket mentettek meg, akik további életeket mentettek meg: dokumentumokkal és búvóhelyekkel; embereket csempésztek Romániába (ahonnan egy bizonyos időpontig még lehetséges volt a bevándorlás Izraelbe); embereket vittek védett házakba (különösen a svájci konzuli házakba); közel 4 000 gyermeket és kamaszt gyűjtöttek össze a Vöröskereszt biztonságos házaiban; segítettek élelmiszert vinni a budapesti gettóba; embereket mentettek ki és szabadítottak ki a börtönökből; és a lenyűgöző lista még hosszan folytatható.
Ez kétségtelenül óriási és egyedülálló mentőakció volt, mind terjedelmét, mind módszereit tekintve.
Azóta ötven év telt el. Az emlékek kemények és gyötrelmesek. A legtöbb mentő és még a megmentettek közül is sokan már nincsenek közöttünk. De a szenvedés és a gyász hullámai egyrészt, a lázadás és a megmentés hullámai másrészt magukkal vitték és valósággá tették az Izraelbe irányuló tömeges bevándorlást, és annak nyomán Izrael államot.
- április 7.
